|
Ezen az oldalon Képes Géza néhány versfordítása olvasható, ízelitőül a költő születésének 100. évfordulójára Napkelet és Napnyugat címmel a Képes Kiadó gondozásában megjelent műfordítás antológiából. |
|
Hafiz: Pohárnok, hozd a telt kancsót... ( 1. ghazal)
Pohárnok, hozd a telt kancsót, az úgy jó ám, ha körben jár.
Szerelmünk könnyü kezdetben, de később mennyi bánat vár!
A göndör fürtbe könnyed szél kuszál, és moszkusz-illat leng.
Ugy érzem, vér pereg szívemre, míg az édes illat száll,
Imához kell a szőnyeg, s int a vén csaplár: no, önts rá bort!
Ki útnak vág, tud az mindent: az út rendjét, s ahol megszáll.
A lelkek vándorútján nincs idő élvezni: minden perc
Kolompot kondit -- indulj: málha, jószág útra készen áll.
Sötét éj űz, a hullám zúg, vad örvény szédit -- irtózat!
Hogyan tudná, mi forr bennem, teher nélkül ki parton jár?
Nyakasság vádja illet, s bármi munkám lenne, megszólják --
Maradhat rejte titkunk, hogyha ezt forgatja minden száj?
Akarsz boldog derűt s békét? Szerelmednél maradj, Háfiz --
Ha meglelted, kiért lángolsz, világunkkal ne gondolj már!
|
|
|
Mihail Eminescu: Kint megremeg a nyárfaág
Kint megremeg a nyárfaág
és ablakomra koppan
Úgy érzem most: a kerten át
te jössz felém titokban.
A tóba csillag fénye hull,
s lent megdereng a mélyviz -
Úgy érzem: kínom elcsitul,
s már megbékélek én is.
A hold szikrázik fényesen,
a felhő szerteszéled -
Úgy érzem: rád emlékezem
mindig, amíg csak élek.
|
|
|
Eino Leino: Szeretlek
Benned szikrázó halmazban hever
sosem ejtett világok ritka kincse,
kincs, mit szomjas kezem nem érhet el,
s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse.
Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e
kincsnek, amivel fennen kérkedel...
Valaki rám fellegtrónusról int le,
kit én emeltem csak az égbe fel -
S hiába tettem, hisz nincs egy rövid
pillanat, mely közönyödben megingat.
Rejtélyes ujjak szorgosan szövik
életünk sötét s arany szálait.
Mosolygunk, míg az álom karja ringat
s felrettenünk, siratva álmainkat.
|
|
|
Szergej Jeszenyin: A kutya
Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
s fakó gyékényen, suta
szalmakunyhóban hét piros
kölyköt fiadzott a kutya.
Nyelvével fésülgette őket,
ki nem ment volna percre sem;
Ott mókázott, s meleg hasából
habos tej csurrant édesen.
S hogy leragadt a nap szeme,
s elcsitult a baromfihad:
jött a gazda, zsákba kötötte
mind a hét kis kutyafiat.
Nyomába loholt a kutya -
elmaradoztak a hegyek...
A páncéltalan víztükör
fázón, sokáig remegett.
S amint gyötörten hazaért,
nyaldosva izzadt oldalát:
egyik kölykének nézte a
holdat, mit ringattak a fák.
A szikrázó űrbe meredt,
szimmantott és nyítt és nyögött,
de a vékony hold is lecsúszott,
eltűnt egy kék halom mögött.
S mint akinek kenyér helyett
kötődő kéz követ hajít:
hullatni kezdte lassan a hóba
szeme arany csillagait...
|
|
|
Omár Khajjám: Rubáik
Markodban mit szorítasz? Csak szél van abban.
Csak töredék minden, mi az ég alatt van.
Gondold meg: ami a világon van, az nincs.
Fontold meg: ami a világon nincs, az van.
*
Vízcsepp született s a tengerár elnyelte.
Porszem született s a földdel olvadt egybe.
Jöttöd s tovatüntöd itt a földön ennyi:
Egy légy ideszállt s eltünt - ki tudná merre?
*
Szívem a tudománytól nem hült ki soha még.
Szívből ennyi titok nem került ki soha még.
Hetvenkét éven át töprengtem, éjszaka, nappal:
Kiderült, hogy semmi nem derült ki soha még.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|