Részlet a „Naiv eposz és ősi mesemondás” című tanulmányból:

Az ős korokban nincs különbség mese és eposz közt.  Ezek a mesék és eposzok sok olyan nagyon fontos jelenségről szólnak, amiről írott történeti feljegyzésekből nem értesülhetünk. Ilyen mindenekelőtt az anyajogú társadalmi rend, a matriarchátus világa. Már az anyajogú társadalom is vérrokonság tudatán alapuló közösséget jelentett, de itt a nők kezében volt az irányítás, és anyai ágon tartották számon a leszármazást. Ennek a rendszernek emléke az apajogú társadalomban tovább élt oly módon, hogy a nemzetség őseként az anyát tartották számon. Az ősanyák, egyáltalában az anyák a matriarchátusban a hagyomány szerint csodálatos módon, férfi nélkül fogannak.  Egyes primitív törzsek ma sem látnak összefüggést a nemi aktus és a fogamzás közt, s ugyanúgy, mint a népmeséink, valami jelentéktelen mindennapi eseménynek, mozdulatnak, mint pl. a vízivásnak, falevél, borsszem stb. lenyelésének tulajdonítják a teherbe esést. A magyar népmese egyik hősének, Vízi Sándornak fogantatását úgy mondja el, hogy anyja, a szegény özvegy, egyszer az erdő szélén erősen megszomjazott, s ivott az előcsörgedező forrás vizéből. Szedett egy kis fát, hát mit érez? Azt, hogy terhes lett. Hasonló népmeséink a mondabeli ősanyák férfi nélkül történt fogamzásának motívumát őrizték meg. A hagyomány szerint Álmos anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reászállván, teherbe ejtette. A patriarchátus uralomra jutása után igyekeztek kiirtani minden jelet, ami az anyajogú társadalomra emlékeztetett. A nők fontosságának tagadásában elmentek a végső határig: kitaláltak már olyan mesét is – A férfiszülte leány című finn mesére gondolok -, ahol a szüléshez merőben felesleges a nő, elvégzi azt a férfi egyedül… De az anyajogú társadalmi rend világméretű veresége után is eposzok és népmesék egész sora őrzi sokszor nemcsak halvány emlékét, hanem éles képét ennek az ősi rendszernek…